VI.

Az első emeleten semmi különöset nem talált. A második emeleten koromsötét volt. Zseblámpájának sápadt fényében egymás után nyomta le a kilincset, de még mindig nem talált semmit, amit érdemes volna említeni. Annyit megállapított, hogy az első két szobában lakik valaki, mert az ágyak vetetlenek voltak és látszott, hogy nemrégiben aludtak bennük. A harmadik szoba zárva. Simon Templar bosszúsan húzta elő ismét tolvajkulcsát. Néhány perc múlva benyomult a szobába.

Zseblámpájának sárgás fénykévéje végigpásztázta a falakat, a bútorokat; végül a padlóra ért. És akkor ott, az egyik sarokban egy emberi alakra talált, aki aludni látszott. De az Angyal azonnal tudta, hogy halott.

Mellétérdelt és amilyen gyorsan csak tudta, megvizsgálta. A halál vagy negyvennyolc órája állhatott be, de az emberen nyoma sem volt a sérülésnek. Az Angyal szájához hajolt és nyomban megérezte rajta a cián félreismerhetetlen, keserű mandulás illatát. A zseblámpa fénye most a halott kabátjának hajtókájára tévedt, melyen Templar egy agarat ábrázoló ezüstjelvénykét fedezett fel, a királyi futárok jelvényét.

Az Angyal elgondolkodva emelkedett föl. Ez a jelvény teljesen megváltoztatta a helyzetet. Eddig csak egyszerű bűnügyet gyanított, de most már nagyobb meglepetésekre is el kellett készülnie. A szálak egyre távolabbra vezettek, és nem tudhatta, hol lesz végük.

Elhagyta a szobát és még két másik ajtót nyitott ki. Mindkét szobát üresen találta. Azután megint egy másikban állapodott meg, amelyből újabb ajtó nyílott a következő helyiségek felé. Az ajtó alsó résén fény szűrődött át.

Néhány pillanatig mozdulatlanul állt és hallgatózott. Fémes csengés hallatszott néha és olyan zaj, mintha üvegek ütköznének egymással. Önkéntelenül is lenyomta a kilincset és az ajtó legnagyobb meglepetésére engedett. Kis rés támadt, amelyen keresztül megpillantotta a kivilágított szoba egy keskeny részletét. Meglepődve nézett szét és ismét mozdulatlanná merevedett. Amit látott, jogosan ébresztette fel benne a kíváncsiságot annak az embernek a munkája iránt, aki odabent szokott dolgozni. Néhány másodpercnyi gondolkozás után már elkészült elméletével, de ezzel nem elégedett meg, hanem bizonyosságra törekedett. Ezért hatolt be a Jones házába. Most itt volt és előtte a nagy titok megfejtése. Visszalopakodott a körfolyosóra és lekukkantott a hallba. Nem hallott semmi neszt. Remélte, hogy egy kis ideje még marad. Elhatározta, hogy bemutatkozik annak az embernek, akire rátalált és elbeszélget vele. Néhány percig bizonyára eltart, amíg Jones észbekap.

Visszasietett a kivilágított szobához és hirtelen mozdulattal belökte az ajtót.

A szoba berendezése színpadi laboratóriumhoz hasonlított. Középen hosszú, sima munkaasztal, amelyen különböző alakú üvegedények és ragyogó fémműszerek tömkelege hevert. Avatatlan előtt rendezetlennek látszott. A helyiség valamivel nagyobb volt, mint azok, melyeket Templar eddig az emeleten látott. Egyik sarkában hatalmas márványtáblára szerelt árammérő műszerek függtek; óriási óráknak látszottak. Az árammérők alatt vastag, guminyelű kapcsolófogantyúk és egy változtatható ellenállás félkörben elhelyezett rézgombjai. Egy másik, kisebb asztalon két, egymás felé hajló fémgömb között elég nagy széles szájú fémedény állt. A kapcsolótáblától a gömbökig és a fémedényig vastag huzalok vezettek, melyek egyike valamilyen okból szigetelés nélkül maradt. A szoba legkülönbözőbb részeit is drótok kötötték össze, melyek hatalmas, falra szerelt porceláncsigákon voltak megerősítve.

Az egész berendezés úgy, ahogy volt, a legteljesebb zűrzavar képét nyújtotta, de az Angyalnak mégis az az érzése támadt, hogy itt minden valami cél szolgálatában áll és az egész szerkezetet egyetlen ősz hajú tudós kormányozta, aki háttal állt az ajtónak. Az ajtónyitás zajára visszafordult és a betolakodóra nézett. De még nem jutott szóhoz, amikor az Angyal már beszélni kezdett, miközben becsukta maga mögött az ajtót.

– Helló! – mondta nyugodtan, kissé mentegetőző hangon.

A férfi arca intelligens, előreugró, keskenynyergű orra ellenére is szelíd lépű volt és az Angyal minden egyebet várt volna, csak azt nem, amit válaszolt:

– Mi az ördög hozta magát ide?

Szavakba sok mindent lehet belemagyarázni, de ez a köszönés semmiképpen sem volt barátságosnak nevezhető. Templar meglepődött. Mert bár a szabad szólás joga abban az időben még mindenkit megilletett, az Angyal joggal számított kedvesebb fogadtatásra. Elvégre életét kockáztatta, amikor többrendbeli figyelmeztetés ellenére is behatolt Jones házába, a jó ügy szolgálatában, hogy megmentse a szegény, magával tehetetlen, elrabolt, ősz professzort. És most megtalálta az áldozatot, aki ilyen furcsa módon köszönti.

– Csak azért jöttem, hogy megtudjam, hogy van, Mr. Quell – felelte az Angyal legtermészetesebb hangján.

– Hát akkor legokosabban teszi, ha azonnal elmegy. Hogy a fenébe tudjak dolgozni, ha ostoba kérdéseivel tízpercenként zaklat? – Az öreg tudós mindkét kezével élénken gesztikulált, miközben beszélt, szemüvege is remegett a fölháborodástól. – Mit képzel? Lusta iskolás kölyök vagyok? Akit folyvást biztatni kell? Hát nincs magának egyéb dolga, mint az, hogy engem piszkáljon?

– Nem akarjuk, hogy nagyon megerőltesse magát, professzor úr – mondta az Angyal hízelgő modorban. Már kezdte magát feltalálni új szerepében. – Okosabbnak tartanánk, ha most abbahagyná a munkát és pihenne egy kicsit…

– Mit beszél itt összevissza? Teljes hét óra hosszat aludtam az éjszaka. Nem vagyok nyomorék! Hogy az ördögbe készüljek el idejekorán ezzel az egésszel, ha folyvást az ágyban fekszem? Csak nem gondolja, hogy magától elkészül?

Simon elővette cigarettatárcáját és néhány lépést tett egy nagy fémtömb felé, amely porcelánlábakon állt a földön. Arra akart leülni:

– Megengedi, professzor úr?

Az ősz ember akkorát ugrott feléje, mint egy párduc és miközben mereven nézett rá, elfulladó hangon sziszegte:

– Éppen ide kell jönnie, ha öngyilkos akar lenni?!

– Öngyilkos? – ismételte bizonytalanul az Angyal.

– Pszt! – nyögte a tanár.

Felemelt egy darab szabadon maradt huzalt és arra a fémtömbre dobta, amelyre Templar éppen leülni készült. Sistergő pattogás hallatszott, amelynek nyomán kékesláng villant fel, és a drót eltűnt… A fémtömb mellett néhány csepp alaktalan olvadt fémdarabka látszott, ami az imént még nem volt ott. Simon Templar fölhúzta a szemöldökét.

– Vagy úgy! – mormogta, majd egy kis szabad térségre vonult vissza, az ajtó közelében. – Nagyon köszönöm, professzor úr. Van még itt valami más tűzijáték-féle?

– Ugyan, kérem! – szólt az öreg és kezét megvető mozdulattal törölte bele egy rongyba. – Akar még mást is tudni? – kérdezte olyan hangon, mint valami közéleti előkelőség, aki kénytelen-kelletlen rászánta magát, hogy jótékony munkája közben néhány percét a felsorakozott szegényeknek áldozza. Az Angyal úgy érezte, hogy meg kell kísérelnie az ugrást a sötétbe.

– Mikor fogunk már egy kis aranyat látni? – kérdezte.

A professzor eddigi dühkitörése békés, társaságbeli csevegés volt ahhoz a tiltakozáshoz és haraghoz képest, amivel erre a kérdésre reagált. Azután szemmel látható erőfeszítéssel megfékezte magát és gúnyos, oktató hangon válaszolt:

– Mihelyt használni tudja a szemét. Mihelyt hozzájut olyan szemüveghez, amelyen keresztül szénaboglyánál kisebb dolgokat is észrevesz. Vagy mihelyt olyanná tudja átalakítani módszeremet, amelynek segítségével a vízcsapból is arany folyik. Akkor… – Az öreg tudós megint elvesztette önuralmát. Egy mennyezetig érő szekrényhez futott, amelyet Simon korábban műszerszekrénynek nézett. Kitárta az ajtaját. – Jöjjön! Bámuljon! – kiáltotta. – Tekintsen ide újra! Kérjen kölcsön egy mikroszkópot, ha szüksége van rá! De az Istenre kérem, fiatalember, ne zaklasson többé a laboratóriumomban ilyen félkegyelmű kérdésekkel!

Simon belenézett a szekrénybe.

Amit ott látott, minden képzeletet felülmúlt. A szekrény a padlótól a mennyezetig tömve volt sárga, téglanagyságú rudakkal, amelyek vakítóan ragyogtak a fényben. Szegény, nyomorult emberek álmodják ilyennek a gazdagságot. A látvány egy pillanatig lenyűgözte. Legalább egymillió font értékű arany hevert a szekrényben, összevissza dobálva. És emlékezetének mélyén hirtelen fölbukkant egy mondat, amelyet a Párizsban haldokló, részeges fiatal rouétól hallott: “…Azt mondta, Binks aranyat tud csinálni…”

A professzor éles hangja rázta föl gondolataiból:

– No? Most már látja? Eléggé telezabálta már magát a szeme? Meg van már elégedve?

Simon alig tudott parancsolni a nyelvének. Nehezen nyögte ki:

– Természetesen, ez… ez… elég kielégítő dr. Quell úr, de…

– Elég kielégítő? Meghiszem azt! – morgott a professzor. – Ötvenhat kilogramm óránként! És maga ezt még elég kielégítőnek meri nevezni! Fúj! Hiszen maga bolond! Ha a Titkosszolgálat többi tagja is ennyire ostoba, akkor nem értem, mire való az államnak egyáltalában Titkosszolgálat!

Az Angyal nyugodtan állt.

Mint a világító rakéta, lobbant föl agyában vakító fénnyel az igazság. A rejtély kezd világosodni. Minden a helyére illik. Brian Quell meggyilkolása, a halott királyi futár, aki nem más, mint a Titkosszolgálat embere, a férfi, aki aranyat tud csinálni és akit öccse “Binks”-nek becéz. Dr. Quell célzása a a Titkosszolgálatra is egyre érthetőbb… Csakugyan, Joneshoz méltó ötlet! Mennyivel hatásosabb, mint a másik lehetőség a kínzás és az ijesztés! A legmeglepőbb mindazonáltal, hogy a dolgok magja igaz. Dr. Sylvester Quell csakugyan tud aranyat csinálni. Sok mázsát csinált már és még majd többet is csinál…

Megint hallotta a tudós éles hangját:

– Nem is értem, minek jöttem ide! Minden sokkal könnyebben ment volna a saját laboratóriumomban. Itt jobban vigyázhatnak rám, mi? Az a kevés eszük, ami van, még arra sem elegendő, hogy magukra vigyázzanak. Miért nem megy már a fenébe és miért nem hagy nyugodtan dolgozni? Hiszen maga még rosszabb, mint az a másik, aki folyvást kérdez és az aranyat iskolásmódra vizsgálgatja. Hát azt hiszi, nem tudom, mi az arany, amikor én csinálom?!

Az Angyal most már mindent értett. Csak az a kérdés volt hátra, mit tegyen. Magyarázgatásra, érvelésre nem volt idő. Életének most már kimagasló feladata lett, hogyan jusson ki a házból. A dolgok hordereje minden képzeletét meghaladta. Zsebéhez nyúlt és megtapogatta pisztolyát. Csendben kioldotta a biztonsági zárat. Éles tekintettel mérte végig a tudóst.

– Még nem megyek, professzor úr. Ami eljárásának a leírását illeti…

Minden figyelmét annyira az ősz emberre összpontosította, hogy észre sem vette, amikor a háta mögött kinyílt az ajtó. Csak a pisztolydörrenésre rezzent föl. A golyó kabátja szövetét súrolta, de valahogyan sértetlen maradt. Hirtelen megfordult a tengelye körül és még zsebéből lőtt. A golyó támadójának revolverébe csapott, s végigsiklott a kék acélon. Jones felordított és elejtette fegyverét.

– Maradjon nyugton! – kiáltotta az Angyal és farkasszemet nézett a visszafojtott dühtől fulladozó emberrel. Háta mögött Quell éles, meglepett hangját hallotta:

– De uraim! Mit jelent ez?

Az Angyal elmosolyodott és anélkül, hogy megfordult volna, válaszolt:

– Sajnálom, professzor úr, hogy fel kell világosítanom. Az ön barátja épp úgy nem tartozik a Titkosszolgálat kötelékébe…

–… Mint maga… – szólt közbe Jones. Kezét ökölbe szorítva tartotta és csak az Angyal revolvere tartotta vissza, hogy ellenfelére ne ugorjon. – Ez egyike azoknak, akiktől óvtam. El akarja rabolni az ön titkát! Aljas áruló! Miért nem tesz már valamit? Talán egyike azoknak, akik az öccsét meggyilkolták…

– Hallgasson! – kiáltott az Angyal és szemében halálos fenyegetés villant. Jones elhallgatott, de Simon figyelmeztetése egy másodperccel elkésett. Quell rávetette magát és csontos tenyerével megragadta a pisztolyt tartó kezét, majd egy másik mozdulattal torkába kapaszkodott. Az öccsére való emlékezés megsokszorozta az öregember erejét. Templar Jonest volt kénytelen állandóan figyelemmel kísérni és csak másodsorban törődhetett a torkán lógó tanárral. Lőtt, de célt tévesztett. Jones az elejtett pisztolya felé ugrott és az Angyal tudta, hogy ha most nem cselekszik, akkor ütött az utolsó órája. Erőszakos, kíméletlen mozdulattal, mint valami kutyát rázta le magáról az öreget, és anélkül, hogy irányt választott volna, messzire lökte magától. Miközben a terem túlsó sarkába rúgta Jones elejtett pisztolyát a fülébe hasított Quell borzalmas ordítása. De nem törődhetett vele, mert előbb Jonest kellett leszerelnie. Megragadta kabátja szárnyát és megpenderítette a tengelye körül. Azután a pisztoly csövét olyan erővel szorította bordái közé, hogy Jones felnyögött.

– Meg ne próbálja még egyszer! – kiáltott rá az Angyal és Jones tudta, hogy nem tréfál. Mozdulatlanná meredten állt, mint a szobor. Hogy belsejében mi ment végbe, azt csak a homlokára kiülő izzadságcseppek mutatták.

Templar fél szemmel Quell után nézett. Dr. Sylvester Quell háttal annak a fémtömbnek támaszkodott, amelyet az Angyal korábban már működés közben is látott. Félkeze még mindig a fém tetején nyugodott, de ez a kéz furcsán megfeketedett. A professzor arcán különös vigyor terült szét; feje lassan megbillent és élettelenül hanyatlott a vállára.